Van egy pont a valóságban, amit természetesnek veszünk, és csak akkor értünk meg igazán, amikor már késő: a stabilitás illúziója.
Azt hisszük, a világ dolgai adottak. A nyelv, amit beszélünk. A tárgyak, amiket használunk. A rendszerek, amik működtetik az életünket. A természet ritmusa. A technológia állandósága. Az emberi kapcsolatok keretei. Mindaz, ami körülvesz minket, olyan, mintha mindig is itt lett volna, és mindig is itt maradna.
De mi történik akkor, ha ez a feltételezés lassan, nap mint nap megbomlik?
