Kevés olyan film készült az elmúlt húsz évben, amely ennyire nehezen sorolható be egyetlen műfajba, mint a Walter Mitty titokzatos élete (The Secret Life of Walter Mitty, 2013). Első pillantásra egy könnyed kalandfilmnek tűnik, tele humorral, lélegzetelállító tájakkal és szerethető karakterekkel. A felszín alatt azonban sokkal több rejlik. Ez egy film az elvesztegetett évekről, a bátorságról, a hétköznapi hősökről, a változástól való félelemről és arról, hogy néha a legnagyobb kaland nem egy hegy megmászása vagy egy óceán átszelése, hanem az első lépés megtétele.
Sokan egyszer nézik meg, mosolyognak rajta, majd továbblépnek. Mások viszont újra és újra visszatérnek hozzá, és minden alkalommal találnak benne valami újat. Talán azért, mert Walter Mitty nem egy szuperhős. Nem zseni, nem milliárdos, nem kivételes adottságokkal rendelkező ember. Éppen ellenkezőleg: ő maga az átlagember. Az a kolléga, akit senki sem vesz észre. Az a szomszéd, aki mindig udvarias, de soha nem beszél magáról. Az a férfi, aki évek óta ugyanazzal a metróval jár dolgozni, és aki fejben sokkal több életet él, mint a valóságban.
Éppen ezért működik ennyire jól a film. Walter Mitty valójában mi vagyunk.
A történet New Yorkban kezdődik, a legendás Life magazin szerkesztőségében. Walter a negatívok kezelője, egy olyan ember, akinek munkáját senki sem látja, mégis rajta múlik, hogy a világ legjobb fotói eljussanak az olvasókhoz. Miközben mások a címlapon szerepelnek, ő mindig a háttérben marad. Nem vágyik hírnévre, csupán végzi a munkáját. A digitális korszak azonban könyörtelenül megérkezik. A magazin nyomtatott kiadása megszűnik, a szerkesztőség leépítés előtt áll, Walter addigi biztos világa pedig egyik napról a másikra összeomlani látszik.
A történet valódi mozgatórugója azonban nem a magazin megszűnése, hanem egy elveszett fotó. Sean O'Connell, a világ egyik legismertebb természetfotósa elküldi Walternek a 25-ös számú negatívot, amelyet az utolsó nyomtatott címlapra szán. A negatív azonban eltűnik.
Ez első hallásra jelentéktelen konfliktusnak tűnhet. Egy elveszett fénykép. Egy hiányzó borítókép.
Valójában azonban ez az egész film metaforája.
Walter egész életében mások emlékeit, mások történeteit őrizte. Most először kénytelen megírni a sajátját.
A film egyik legnagyobb erőssége, hogy soha nem siet. Ben Stiller rendezőként pontosan tudja, hogy Walter fejlődését nem lehet néhány látványos jelenettel elintézni. A változás lassú. Néha fájdalmas. Néha nevetséges. Walter először még egy internetes társkereső oldal profilját sem meri rendesen kitölteni, mert nem találja elég érdekesnek a saját életét. Amikor telefonon beszél az oldal ügyfélszolgálatosával, Todd Maherrel, ez a mellékszereplő szinte pszichológusként segíti őt. Különös módon Todd soha nem látja Waltert, mégis talán ő érti meg legjobban.
Walter életének jelentős részét álmodozással tölti. Ezek a fantáziaképek nem egyszerű humorforrások. Inkább menedéket jelentenek. Egy olyan ember védekezési mechanizmusai, aki fél attól, hogy a való világban kudarcot vallhat. Fejben hős lehet, megmentheti szerelmét, legyőzheti ellenfeleit, elképzelhet magának tökéletes pillanatokat. A valóság azonban mindig visszarántja.
Éppen ezért különösen fontos, hogy a film második felében ezek a fantáziajelenetek fokozatosan eltűnnek.
Nem azért, mert Walter már nem álmodik.
Hanem mert végre nincs rájuk szüksége.
A képzeletet lassan felváltja a valódi élet.
Walter Grönlandra utazik, ahol először szembesül azzal, hogy a világ nem olyan kiszámítható, mint az irodai rutin. Egy részeg helikopterpilóta, egy tomboló vihar és egy vakmerő ugrás az óceánba már önmagában is őrült vállalkozás lenne annak, aki korábban a liftben is kényelmetlenül érezte magát. De Walter megteszi.
És ez a film egyik legfontosabb üzenete.
A bátorság nem a félelem hiánya.
A bátorság az, amikor félünk, mégis cselekszünk.
Ezután Izland következik, amely talán az egész film legemlékezetesebb helyszíne. A vulkanikus tájak, a végtelen utak, a vízesések és a fekete homokos tengerpartok nem pusztán turistacsalogató képeslapok. Ezek Walter lelkiállapotának tükrei. Ahogy egyre távolabb kerül megszokott életétől, úgy nyílik ki előtte a világ.
A longboardos jelenet mára szinte kultikus státuszba került.
Walter egyetlen gördeszkával száguld végig az izlandi országúton, miközben David Bowie Space Oddity című dala szól.
Kevés filmes pillanat képes ennyire egyszerű eszközökkel ennyire erős szabadságérzetet közvetíteni.
Érdekesség, hogy a jelenet elkészítése sokkal kevésbé támaszkodott számítógépes trükkökre, mint azt sokan gondolják. Ben Stiller ragaszkodott hozzá, hogy valódi helyszíneken forgassanak. A stáb heteket töltött Izlandon, gyakran kiszámíthatatlan időjárási körülmények között. Több útlezárásra is szükség volt a forgatás idején, és Stiller számos jelenetben valóban ő maga szerepel, nem kaszkadőr. A rendező később egy interjúban elmondta, hogy fontosnak tartotta, hogy a néző érezze: Walter valóban ott van, valóban ezt az utat járja be. Ez a hitelesség minden képkockán érződik.
A Himalájában játszódó jelenetek jelentik Walter lelki fejlődésének csúcspontját.
Amikor végre megtalálja Sean O'Connellt, a néző talán egy grandiózus befejezésre számít. Ehelyett Michael Mannra emlékeztető minimalizmust kapunk. Sean órák óta mozdulatlanul ül egy hegyoldalon.
Nem fényképez.
Csak vár.
Walter értetlenül kérdezi, miért.
Sean válasza az egész film esszenciája:
"A gyönyörű dolgok nem kérnek figyelmet."
Ez a néhány szó sokkal többet mond el a filmről, mint bármilyen hosszú monológ.
A modern világban folyamatosan dokumentálunk. Fényképezünk, videózunk, posztolunk, megosztunk. Néha annyira elfoglaltak vagyunk azzal, hogy megőrizzünk egy pillanatot, hogy közben elfelejtjük megélni azt.
Sean nem készíti el a hópárduc fotóját.
Mert számára fontosabb maga a pillanat.
Ez a jelenet az egész film egyik legfilozofikusabb része, és sok néző szerint az egyik legszebb filmes párbeszéd, amely valaha a természetfotózásról készült.
A film végén derül ki, hogy a keresett 25-ös negatív végig Walter pénztárcájában volt, egy olyan tárgyban, amelyet nap mint nap magával hordott.
Ez természetesen nem véletlen.
A film ezzel azt üzeni, hogy amit egész életünkben kívül keresünk, gyakran végig ott volt bennünk.
A címlapfotó ráadásul nem egy hírességet, nem egy háborút és nem egy világraszóló eseményt ábrázol.
Hanem magát Walter Mittyt.
Munka közben.
Észrevétlenül.
Pontosan úgy, ahogy egész életében dolgozott.
Ez a befejezés azért működik ennyire jól, mert nem hollywoodi értelemben vett jutalom. Walter nem lesz milliomos, nem lesz világhírű, nem változik szuperhőssé.
Egyszerűen végre meglátja önmagát.
És talán ennél nagyobb jutalom nincs is.
Ben Stiller rendezőként óriási kockázatot vállalt ezzel a filmmel. Addig leginkább vígjátékairól ismerték – a Zoolander, az Apádra ütök vagy a Trópusi vihar teljesen más hangulatot képviseltek. Sokan kételkedtek abban, hogy képes lesz egy ennyire lírai, melankolikus alkotást készíteni. A kétkedők tévedtek.
Stiller nem hivalkodik rendezőként. Nem akar minden jelenetben virtuóz kameramozgásokkal vagy látványos technikai megoldásokkal lenyűgözni. Inkább hagyja lélegezni a filmet. Hagy időt a tájaknak, a zenének, a csendnek és a tekinteteknek.
A zene külön fejezetet érdemelne. José González, David Bowie, Of Monsters and Men és Junip dalai nem egyszerű háttérzenék. Szinte narrátorként működnek, érzelmi hidakat építve Walter belső világa és a néző között. Kevés film használja ennyire tudatosan a zenét arra, hogy ne csak kísérje, hanem mesélje is a történetet.
A forgatásnak számos érdekes kulisszatitka is van. Izlandon például a stábnak többször órákat kellett várnia arra, hogy a felhők pontosan olyan fényviszonyokat teremtsenek, amilyeneket Stiller elképzelt. A grönlandi jelenetek forgatásakor a szélsőséges hideg miatt a kamerák akkumulátorai a megszokottnál jóval gyorsabban lemerültek, ezért folyamatosan melegen kellett tartani a felszerelést. Sean Penn, aki Sean O'Connellt alakítja, meglepően kevés játékidőt kap, mégis az egyik legemlékezetesebb figurája a filmnek. Ez jól mutatja, hogy egy karakter súlyát nem percekben, hanem jelenlétben mérik.
A film bemutatásakor a kritikusok meglehetősen megosztottak voltak. Voltak, akik túl érzelmesnek, túl optimistának vagy éppen túl szépnek tartották. Az évek múlásával azonban valami érdekes történt. A közönség lassan felfedezte magának. Ma már rengetegen emlegetik olyan filmként, amely nehéz időszakban adott nekik bátorságot munkahelyváltáshoz, utazáshoz, egy új élet elkezdéséhez vagy egyszerűen ahhoz, hogy kilépjenek a komfortzónájukból.
Talán ez a Walter Mitty titokzatos élete legnagyobb erőssége.
Nem akarja megváltoztatni a világot.
Csak a nézőjét.
És ezt sem hangos beszédekkel vagy hatásvadász jelenetekkel teszi, hanem csendesen, türelmesen. Úgy, ahogy Walter is végigéli a saját történetét.
Kevés film képes arra, hogy évekkel a megtekintése után is eszünkbe jusson egy-egy pillanata. Egy országút Izlandon. Egy gördeszka. Egy hópárduc. Egy elveszett negatív. Egy mondat, amely örökre velünk marad.
"A gyönyörű dolgok nem kérnek figyelmet."
Talán ezért vált ez a film az elmúlt évtized egyik leginkább alulértékelt klasszikusává. Nem harsány. Nem akar többnek látszani annál, ami. Egyszerűen emlékeztet arra, hogy az élet legtöbbször nem ott kezdődik, amikor minden készen áll, hanem akkor, amikor végre összeszedjük a bátorságot, és megtesszük azt az első, bizonytalan lépést.
És lehet, hogy éppen ezért olyan sokak számára személyes kedvenc. Mert Walter Mitty története valójában nem Walter Mitty története.
Hanem a miénk.
